TITOK GAZDA

- Titkokat kutatni, majd dokumentálni, és kellő időben használni. Erre az egyszerű képletre épül a hatalom. Szenvtelen hangon mondta, miközben zsebéből elővette cigarettáját. Morzsolgatta, puhította, és ugyan olyan hangsúlynélküli, monotonitással fojtatta tovább.

- A titkokért, akár ölni is képes a hatalomra vágyó. De mit teszek én? És itt megállt. Hangja szomorúra váltott, várt egy keveset, de nem a hatásért, sokkal inkább a fáradságából eredő szünet volt ez. Igaz közben a cigarettáját is meggyújtotta, beleszívott egy nagyot. Fulladásig mélyre szívta. Várt, majd a füst kifutásával együtt folytatta, miközben felizzott cigarettájával az ég felé mutatva, mint ama Keresztelő Szent János ,Leonárdó remekművén: de Én mit teszek?Mit tegyek Én, a: TITOK GAZDA.

Elernyesztette testét és lelkét, hisz a kérdés úgy is csak költői volt, de ennek ellenére a fejét mellére ejtette, s csak annyit mondott : semmit.

Természetesen ez így nem volt igaz, de amikor ilyen fáradt hangulatba zuhant az öreg, akkor jobb volt hagyni: elaludni. Bár nem lehet alvásnak nevezni, de még szunyókálásnak sem .

Ezekről az állapotokról aztán mindig úgy beszélt, úgy határozta meg önmagát: ilyenkor „Küszöb ember vagyok”. Sem itt ,sem ott, sem sehol nem leledzek. Voltam. vagyok, leszek, vagy ha úgy jobban hangzik: LESZEK, VOLTAM , TEHÁT, és mosolygott amikor kimondta,: VA GYOK.

És tényleg a vanság állapotában töltötte élete nagy részét. Hogy miként érte el ezt az állapotot, talán csak az Isten tudja, ámbátor gyakran mondogatta:- Isten nélkül nem tudtam volna ennyit dolgozni, vagy figyelni, és beletúrt a jegyzet halomba. Tehát Istenen kívül Ő is tudta. Érthető hát, hogy keserű szájjal nézett maga elé, jó hosszan, mind addig, míg végül sikerült felrobbantani egy röhögés bombát. Szánalmas kísérlet volt az emlékektől való menekülésre, de azért meg tette. Mindig megtette.

Röhögés után, szomorúság és magány. Pedigrés szomorkodó volt. Igazi magányos. Magányos, mint a bizalmatlanul kucorgó gyermek, aki már többet nem reménykedik abban, hogy eszébe jut bárkinek is, hogy letették, ott hagyták, hogy egyszer majd érte jönnek.

Állítólag valóban kidobott, elfeledett gyerek volt, aki kénytelen megtanulni figyelni és észlelni, és mindent, amit látott beépíteni a lelkének valamelyik zugába. Ezért sem lehetett neki hazudni.. Természetesen ezt sokan nem tudták, nem szólt, csak hagyta had mondták neki a különböző meséiket, önigazolásokat. Csak hallgatta, hallgatta, és hallgatta –Minek szóltam volna? Levegőt vett , vagy épp kifújta a cigaretta füstöt, amiben néha még gyönyörködött is. --Az emberek fáradtak és reményvesztettek, s ha néha belelkesítik magukat, azt hagyni kell. Persze ha mások rovására pörgetik az agytekervényeiket, akkor javasolt egy kis kézifék. Egy kis gondolkozási idő. .. és amit mondott le is játszotta, kéziféket behúzta, előre dőlt a lendülettől, és a láthatatlan kormánykereket is elfordította. Megjegyzem sosem tudott vezetni, de ilyenkor vigyorgott mint a kis gyerek aki átéli hogy ŐŐŐŐ pilóta vagy valami.

Szeretett lenni. Talán ezért is utálta az embereket annyira. Pontosabban az emberi faj azon részét akik megakadályozzák a másik ember életét, létét. „ A HÁTRÁLTATÓ KÖTSCSÖGÖK” szokta volt mondani, s ha az indulat is elragadta akkor még köpött is egyet.

Rém hírek terjedtek mindent elsöprő indulatáról, és kiszámíthatatlanságáról.

Pedig csak észlelte a másikban kibontakozni akaródzó rossz szándékot, és abban a pillanatban lecsapott. Lecsapott mint egy könyörtelen ragadozó. Nem kegyetlenül, de kíméletlen szigorúsággal, és letagadhatatlanul tételesítette az ember szándékát.

Éppen ezért nagyon nehéz volt a közelében élni,lenni, dolgozni. Nehéz volt követni az ok okozati összefüggéseket, nem csak azért mert messziről indított, hanem mert olyan parányi ,letagadható jelekre hivatkozott, amit mások alig vettek észre. de mindig bebizonyosodott hogy sajna neki van, vagy lett igaza. Ezért nagyon lehetett utálni. Utálták is.

Én is utálom. Kezdetben ugyan azért gyűlöltem, mint mások. Nem engedett hazudni. Bár kit engedett hazudni, de ha segítséget kértél tőle, és amikor visszakérdésére „ komolyan gondolod?” a válaszod „Igen” akkor : neked annyi. Szétszedte a lelkem. Ez így nem igaz! Az agyamat szedte szét, ami megakadályozta, hogy a lelkemmel figyeljek, hogy másként lássak, vagy inkább mást lássak. Természetesen ezt olyan észrevétlenül tette az emberrel, olyan hülyítősen , hogy már nem tudtad hogy mi az igaz ,mi a komoly, hol az átverés. Mint a mérges kígyó. Mint a FEKETE MAMBA. Ha beléd engedi a mérgét, nincs menekvés. Meghalsz. Nem vagy az aki voltál. Aki voltál meghalt. Emlékszel, sőt egyre tisztábban emlékszel tetteidre, de tudod hogy az nem te vagy. Sőt úgy nem is vagy, ahogy eddig hitted hogy vagy. Minél inkább kitágultam, vagy mások szemében szétestem, annál inkább megértettem a Shakespeare –re való hivatkozását „ Vanni vagy nem lenni”

A vanság állapotából lehet csak igazából szemlélni, észlelni , és az észlelettel együtt rebbenni. Az agynak nincs elegendő energiája, az információk feldolgozásához. A rögzítéshez még csak- csak, ezért az agy bután viselkedik. Feltételez. Előítéletes. A személyiségedtől függetlenül, és aszerint lát. Tehát nem veheti észre a hibát. De abban az esetben ha megengeded magadnak hogy vanjál, akkor egy leszel mindenekkel, ahogy a Gyermek Rishi mondta első tanításaiban. „ Egy idős vagyok mindenekkel

Minden egyidős velünk

Korokra nézünk s leragad szemünk

Elmegyünk aztán újra itt vagyunk

Az örökké valóság a teljes életünk

Ha bele kóstolsz nincs visszaút.

És tényleg nincs, de akkor még nem tudtam, ezért aztán furdalta az oldalam, hogy milyen jegyzetekből idézget eseteket. Szerettem volna beleolvasni abba a rengeteg fecnibe.

Vártam, lestem az alkalmat, szurkoltam hogy legyen már egy kis dolga valahol. Utazzon már el valahová. De nem. Ült a sej haján, és az emberek jöttek és hallgatták feltett kérdéseikre a válaszokat. Meg-meg lestem az ablakon keresztül, hogy dolgozik. Kíváncsi voltam miket jegyzetel. A vele szemben ülő hölgyek elégedetteknek tűntek, hisz csak rájuk figyel egy ember, és jegyzeteli azt amit mondanak. Minél inkább jegyzetelt annál biztosabb volt, hogy a delikvens legközelebb is jön, hisz ilyen figyelmet senkitől nem kapott. Na, ezekre a feljegyzésekre fájt a fogam. Ha megszerzem, akkor jobb analitikus leszek, mint Ő. Néha hitetlenkedve jöttek ki tőle az emberek, …” mindenre emlékezik. Pedig mikor voltam nála utoljára” én pedig csak kuncogtam magamban, szerencsétlen betegeken, hisz én tudom, hogy jegyzetből dolgozik. Kezdtem úgy érezni, hogy csak én tudom a titkot „jegyzetből dolgozik” Minél jobban megerősödött bennem a hit hogy egyedül én tudom, hiszen azt is tudtam, hogy elfelejt sonkát hozni Ausztriából, vagy megfeledkezik a pirítósról. Sőt elfelejti bevenni a gyógyszereit. Egyszóval nem is jó a memóriája. Hülyíti, az embereket hogy ennyire fontos neki , pedig csak. Szánalmas kis trükk. Így elszállva magamtól én is besétáltam a hatalom vágy gyönyörűséget ígérő kozmoszába. Mivel mindenkit aki hatalomra vágyik, és nélkülözi a tanulási vágyat, azt megkísérti a zsarolás mézet ígérő démona, így engem is becsábított. Addig, addig, míg végül az egóm beleragadt a nyelve, meggondolatlanul kezd el beszélni. „ a jegyzeteiből én is eltudom mondani a dolgokat” vágtam oda Csak bambán nézett vissza rám, és ühümözött. Tette ezt legalább tíz percig, közben rágyújtott, kikiáltott egy kávéért és hümmögött tovább. …hüm ühüm… Sikerült elkapnom, gondoltam, mit gondoltam, pontosan tudtam hogy most töredelmesen bevallja hogy csak úgy csinál mintha, és megosztjuk a betegeket és még a jegyzeteket is ad hozzá. Majdnem így történt, csak mégis egészen másként. Töltsd fel a kannát teával és hozd ki a csészémet. Tudod a kedvenc kannámat és a kedvenc csészémet. Ja és még a kedvenc kanalamat, és szomorú arccal belenézett a szemembe

Rég voltam ilyen elégedett,” a nagynak tartott embert elkaptam”, és már indultam is a kanna teáért. Elmondhatatlan az a részegség, az a mámor… egy csésze teányi távolság a hatalom. Megiszunk pár csésze teát és a betegek a kezemből esznek.

Leültetett, és töltött nekem egy csésze teát. Végig néma volt. Cigaretta füst lengte körül, mert a parázsló cigarettát most nem vette ki a szájából, csak amikor csikké vált. Azt sem kivette , inkább csak kiköpte a padlóra és eltaposta, mint egy férget. Leült a rongyos fotelébe és végre megszólalt. Na mond mit szeretnél tudni a jegyzeteimről? Adjam oda? És beletúrt a papírokba. Azt hiszed, hogy ezekből a mit tudom én mikből rá jössz valamire? Megvilágosodsz? És nézett rám bambán. Én meg a nagybecsű idétlen bólogattam. A válaszomtól még bambábban bámult, majd váratlanul felpattant és tüzet okádó szemével oda szegezett a székhez. Üvöltött. Tanulni akarsz! NEM. TE HATALMAT AKARSZ. Mint az a szombathelyi dagadt barom, vagy mint az a ripacs ribanc Vásárhelyről. Arra nem vagy képes hogy a kedvenc csészémet levedd a polcról, és egy szar kannába hozod be a teát. Hogy vágyhatsz a hatalomra ha figyelni, odafigyelni, megfigyelni nem vagy képes. Elhallgatott. Nézett rám, és a hangja váratlanul száraz lett, kicsit gépies és köpte az adatokat. Tízen három alkalommal lestél be az elmúlt héten a kisablakon. Hú…szon egyszer akartál bele lesni a jegyzeteimbe, és négy alkalommal akartál lenyúlni néhány lapot a kisasztalról. Kilenc alkalommal grimaszoltál az elmúlt három nap azoknak a betegeknek akik dicsérték a memóriám. Így volt? De ezt már megint erősen, már .már dörögve kérdezte. Bólintottam, mert igaz volt, csak azt nem tudtam hogy hányszor. Azt kértem tőled, hogy tanúlj meg figyelni, észlelni, és lemondani arról az idétlen érzésről, hogy Te vagy a fontos, a legfontosabb. Sem a beteg sem te nem vagy fontos. Megint csak bólintottam. Erre elnevette magát és alkut ajánlott. Ültem előtte és dühöngtem magamban, ő pedig kuncogott és valami idétlen hangsúllyal mondta : Ha megtalálod a kedvenc kanalamat, és ide hozod, tetszés szerint választhatsz 7 lapot a jegyzeteimből. Ha a kedvenc csészémet is behozod, akkor még 14-et kiválaszthatsz…. Maga elé meredt és végül kinyögte, de olyan pózban mint a mesebeli gonosz törpe, és ha még a kedvenc kannámat is leteszed az asztalra akkor húszon egye választhatsz pluszba. Megállapodtunk? Kérdezte szárazon és erővel. Csak bólintani tudtam.

Egész délután kerestem a csészéjét, a kannáját, és azt a rohadék kiskanalat. A teaház közelébe se mertem menni, Ő bent ült és dolgozott. Jöttek mentek az emberek, és elégedetten távoztak. A fene majd meg evett, de még akkor sem mentem a teaházhoz, amikor ő kiment kaszálni a kecskéinek. Vacsorához gyűltünk a lugas alá, ahol szoktunk nyárestéken, mert vacsi után gyertyafénynél jól lehetett dumcsizni. Bármiről. Csak úgy. Majdnem mindig utolsónak érkezett „ előbb az álatok, aztán a szolgák” Mikor leült, akkor a felesége megkérdezte hogy teázik e, és ő mindig igent mondott. Ekkor esett le a tantusz. Egy kopott, többször megragasztott három csészés kő kanna, ami kellene a fenének, de az volt a mindene. Na végre

rájöttem. A csészéje japán füstporcelán, ami akkor kel életre ha az aranyló gőzölgő tea felragyogtatja. A gőz körül lebegi, és és és elindulhat a fantázia. A zsebéből elő vett egy ezüst kiskanalat és azzal kavargatta a teáját. „Uram Atyám” hát akkor mind a három dolog megvan. Na majd reggel. Egész éjjel arról álmodtam, hogy széles vigyorral üdvözöl ahogy meglátja a tálcán a kannát a csészét és a kanalat, és minutumban oda ad 42 oldal jegyzetet.

Hát igen. Még mindig a hatalom és pozíció vágy állapotában leledzettem. Röhej. De a sors és a kapkodás megleckézteti az embert. Reggel mosoly helyett kiröhögést kaptam, és még szomorúbb tekintetet produkált, mint eddig. „Most mi a fene van?” kérdeztem.

Na figyelj rám nagyember. Mondta,és a vitriolos hangsúly csak úgy csöpögött a szavakból és a keserű mosolyból. -Egy. Ez nem a kedvenc csészém. Ez a csésze az egyik legszebb csészém, akiből akkor iszom amikor nagyon súlyos csúnya ügyekkel foglalkozom. A tegnapi napom borzalmasan fájdalmas és borzalmas volt. Tehát kellett a szépség melege, a szépség érintése, a szépség látványa, és végül a szépség sötétbe bújása. Így eltudom fogadni hogy nincs mindig jelen, de nekem kell megkapaszkodnom a szépséget hordozóban, ezért az a csésze nem tárgy hanem a szépség befogadása és a szépség kipárolgása. A kedvenc csészém ott van felakasztva a gerendára. Abból csak akkor iszom amikor rajtam kívül nincs senki. Amikor csak én vagyok, mindenség sincs. Semmi sincs. És rámutatott a sötét gerendából kiálló szögre, amelyről egy feketénél is feketébb csésze függött. Kettő. Ezt a kanalat úgy útálom, mint a bűnömet. Szép, tiszta ezüst. Nézd csak meg. És valóban finom ötvösmunkának tűnt, aztán folytatta. Ezt a kanalat nem loptam, hanem raboltam. Kicsavartam egy srác kezét, és elvettem. Azért hordom magammal, és kevergetem vele a teámat, hogy soha ne feledkezzem meg arról, hogy egy pillanat alatt el lehet bukni. Itt abba hagyta a mondókáját és rágyújtott. Igaz nem csak a cigarettáját lobbantotta lángra, hanem az emlékei is felizzottak. Most biztos voltam abban hogy újra éli a kanál megszerzésének minden milli secundum, és ez most nagyon fáj a valamijének. Aztán könnyedén folytatta. A kedvenc kanál kám, az ott van a párnám alatt. Azt viszont loptam egy csecsemőotthonból Gyulán. Hajnalonként szeretem azzal kanalazni a feles tejbegrízt, vagy a levesben főtt sárgarépa pürét. A csecsemő életben tartásáért nem bűn a lopás. Sőt dicséretes tett. Anyaga egyszerű alumínium. Valami kezdett derengeni erről az emberről, de leginkább az,hogy semmit nem tudok róla. Semmit, de semmit. Minden eddigi infó, mehet a kukába. Ez nem szélhámos, csak épp azt nem tudom hogy mi, vagy ki. Dicsérték és úgy gondoltam ,ha énnyien dicsérik, akkor elmegyek hozzá infót gyűjteni. …És ha érdekel, akkor tudd meg hogy ez a kanna egy régi barátomé volt, akitől nagyon sokat tanultam a hangszerdíszítés kapcsán. Amikor meghalt, ebből a kannából töltött utoljára, de már nem engedte a sors hogy megigya. Az asztalra dőlt és leverte a kannácskát. Akkor nyitottam be a lakásába. Még láttam a törött kannából szétfolyni a teát. Eltettem és otthon megragasztottam. Azóta többször is megragasztottam, de csak akkor iszom belőle ha valakinek megérzem a halálát. Tegnap ketten voltak olyanok, akiknek nincs sok esélyük, az életben maradásra. A kedvenc kannám a szobámban a kispolcon pihen. Két csésze tea fér el benne. Az egyik csésze a démonoké, a másik csésze az enyém. Amikor elindulok a démonok csarnokába akkor úgy tisztességes hogy meghívom Őket egy csésze teára. Fel állt a foteljéből, és rágyújtott újból. Váratlan megfordult és annyit kérdezett,tudsz őszinte lenni?

Mersz őszinte lenni. Kell hogy őszinte légy? Vagy csak az is elég, hogy ártatlan vagy, vagy inkább szándéknélküli szeretnél lenni? Ezeket kéne jól átgondolnod, és eszerint kell megfogalmaznod a kérdéseket. Tudod, elég lett volna kérned „ ember megnézhetem a jegyzeteit?” Oda adtam volna. Sőt most beletúrhatsz. És elém tette a paksamétát. Nem kaptam levegőt. Nem értettem miért teszi. Igaz már semmit nem értettem. Megkavart a hangja , behúzott, a szavak mélyen belém szántottak. Szóval kukán néztem ki a fejemből. Csak annyit mondott: Ha valamit nem értesz szólj, kérdezz. Én most elmegyek sétálni. Azzal kilépett a teázóból, fütyült a kutyájának, és kimondta a nevét Gugúúú. A nagydarab állat már rohant is, csak úgy dübörgött lábai alatt a föld.

Hitetlenkedve álltam a teázó közepén. Ez most komoly? Úgy tűnik, hogy igen. Tehát belezuhantam a papírok elemzésébe. Az első pár „jegyzet” láttán azt hittem, hogy az öreg ugrasztani, leckét akar adni. Idegessé tett a látvány. Oly annyira elkapott a düh, hogy minden cetlit, fecnit megvizsgáltam, de egy értelmes szót nem láttam a jegyzetlapokon. Még egy bitang betűt sem. Nem tudom mennyi idő telt el, de mire vissza ért az öreg, már megszültem az új elméletet. Önmagam feltételezését kellett igazolnom,” az öreg jegyzetel, csak ilyen módszerrel”. Érthető. Az összetúrt, széthányt „jegyzetek „ láttán, az öreg szénné röhögte magát. Sírt. Tényleg sírt. Sírt és röhögött, és basszusozott. Megint az indulat, megint a szerénytelenség! Mondta, és hirtelen csend lett. Akkora kupit csináltál a vázlataim közt, hogy most kezdhetem elölről az egészet.

- Míí vaan? néztem rá. Hol itt a rend?

- Most már nincs. mutatott széttárt kezével az összetúrt lapokra.

- De hát ezek csak firkák. Mintha egy iskolás fogta volna a tollat és húzogatja össze

vissza.

- Neked öcsi. Neked firka. Nekem emlékezés.

- Mire?!

- Mindenre, amit rendbe akarok tenni, mindent, amit elcsesztem. Mindent, amit eszembe juttat a páciens. Persze fordított sorrendben kellene mondanom, és akkor világosabb lenne számodra , miként is dolgozom, vagy gondolkozom.

- Akkor magának most a páciens fontos vagy inkább az emlékei? Válasza egy villanó tekintet. Igaz az a parányi villanás elegendő volt a nagy arcom megsemmisüléséhez.

Nincs sok értelme részleteznem. Megértettem hogy olyan mélyre, és mélyről figyeli a másik embert. Olyan szándéknélküli állapotban leledzik, ahol már nincs értelmes szó. Indulat rögzítései vannak az embernek. … az ember agya mérhetetlen mennyiségű információt képes rögzíteni. De feldolgozni? … arra képtelen. Emlékezni képes ,de az még nem feldolgozás….

- Mikorra dolgozódik fel?

- Szerintem soha. Inkább bedolgozódik a kollektív tudat zavaros iszapjába.

- Akkor elvész?

- Nem! Vágta rá. És lassan megfontoltan folytatta. Az információ megmaradás törvénye igaz. Sőt mobilizálható. Aktiválható, de csak abban az esetben, ha azt a megfelelő karakter végzi. Ugyanis az információ nem arra való hogy visszaéljen vele a titokgazda. A titok őrzése , nem TIT KO LÓD ZÁS! A titok őrzői a létezés értői, ebből következően nem ítélkezik, de bár mikor választ ad a kérdésre. Tehát úgy akarjál titok gazda lenni, ha van állóképességed… és olyan erővel feszítette meg a karját, és mutató úját, hogy rögtön elbizonytalanodtam az erő kérdésében. És a válaszom tükrözte is válaszom

- Háát nem tudom.

- Nem baj. Én még most sem tudom, hisz akkor nem lennék beteg. Na gyere, rakjunk rendet ebben a kócerájban. Fáradtnak tűnt, és talán jó lett volna erre a fáradságára hivatkozva lelépni, de a fene se tudja, hogy mit váltok ki ebből az emberből. A franc tudja, hogy reagálja le. Tehát mentem, és féltem.

A rajzos, firkás, maszatos papírok közt turkálva mesélt történeteket emberekről, miniszterekről, és más fontos és nem fontos emberekről. Árulások és gyilkosságok elrendelőiről. A történetek egyre rémisztőbb képet festettek a hatalom természetéről, és egyre inkább szétfoszlott bennem a városi legendázó. Egyre érthetőbbé vált a státusz hoz ragadt érték dominanciája. Mintha Illés szekerén utaznánk. Nincs Bűn, és nincs Bűntelenség. Ismétlődő őstörténet hordalékai, amelyen állandóan megbotlik az emberiség. Remények fonnyadt virágai.

- Tudod, ha betűvel szóval jegyeznék meg történeteket, amelyek eléggé aljasak ahhoz, hogy még maga az Isten is megbotránkozzon, akkor már rég az eszemet vesztettem von. Olyan arccal mondta mint aki éretlen grépfruitba harapott. Zsebébe nyúlt és kivette a szöszmötös negró cukorkát és bekapta. Pár perc szopogatás után, pedig a maradékot, vissza dobta a zsebébe, vagy letette az asztalon a cigis dobozra. Nagy levegőt vett, jó hosszan,és az arca máris kisimult.

- Tudod, az emberi faj az egyik leg torzabb élőlény a galaxisban. Képes elárulni bárkit, bár mikor, és bármiért, és még ezt is betetőzi leg rosszabb tulajdonsága, és mutatóujjával az ég felé , vagy Isten felé hadonászott. - Tud rabságban tartani, és kínozni. Csak úgy ok nélkül fájdalmat okozni. Szadizni. Természetesen ilyenkor hivatkozunk magasabb erkölcsökre. Ilyenkor hivatkozunk Istenre. „ ezen törvények okán..” és már folyik is a vér, égbe száll a sikoly, és a föld hallja bakancs alatt roppanó gyermek gerinc reccsenését., és a lábával megroppantott egy száraz gallyat, majd az eltört ágacskákat bedobta a teakályhába.

„ és tűzre vettetnek” Ezeket a szavakat olyan furcsán, és átélve mondta, mintha egyben látná az emberiség összes szörnyeteg bűnét, amit eddig elkövetett, és tán még azt is ami hátra van. Amin meglepődtem, az csak annyi, hogy a gondolatai megengedtek volna egy kis ripacskodást, egy adag teatralitást, de nem. Nem fűszerezte meg teatralitással. Viszont az arca abban a pillanatban kiszáradt , közömbös sivatagnak tűnt, mint a véget nem érő szenvedés.

Amikor újra megszólalt, már negró illatú volt a lellete.

- Mit gondolsz? ..hány embert kergettek el otthonából, hány embert jelentett fel a szomszédja, a barátja, csak azért, hogy hozzá jusson az ingatlanához, vagy a feleségéhez, lányához.

- Nem tudom. Tártam szét a karomat.. nem tudom, de hát néhány biztos volt. Nem hiszem hogy ez lenne jellemző az emberiségre, vagy a magyarokra. És tényleg ez a meggyőződésem. Természetesen elvétve elő-elő fordulhat, illetve még a komcsi időkben talán többen, de akkor is, ennek nem dőlök be. Ráztam a fejem.

- Nekem mindegy hogy mit hiszel, és mit nem, sőt lényegtelen is. Magát a folyamatot semmi nem állíthatja le, vagy pontosabban fogalmazva semmi nem lassíthatja le. Növekvő emberiség, gyorsul a folyamat. Minél több család érintett az árulásban annál több utód játssza újra a család jellemzőit.

És csak beszélt. Beszélt. Újrajátszási kényszerekről. Ismétlődési törvényekről. Hihetetlen összefüggések, amelyek kitörölhetetlenek az emberiség viselkedéséből. A fene se gondolta volna hogy polgármesterek, párttitkárok, miniszterek, vagy csak egyszerű huszadik századi kis rabszolgák hogy jutottak ingatlanhoz. Ráadásul nem is tehetnek róla, mert planetáris törvényszerűségeknek vagyunk kiszolgáltatva. Minél mélyebbre merültem a titkok olvasgatásában, annál erősebben kerített hatalmába a tehetetlen düh.

Valami látszódhatott az arcomon, vagy talán mindenemen, mert hirtelen megszakította a „tanítási” folyamatot. Mosolygott, és bekapta a negrót. Nyáladzott, és köpött egy feketét.

- Ne dühöngj… mondta , és megtörölte a szája szélét a negrós nyáltól.. De azt is észlelte, hogy, háborgó szónoklatra készülök. A röhögés, ami ki tőrt belőle , majdnem meg is fojtotta. A légcsövére csúszott az a bitang cukor, még hátba is kellett vágnom néhányszor, mire úgy ahogy egyenesbe került a légzése.

- Meg ne fulladjon! Mondtam, miközben a hátveregetés átváltott, hát dörzsölésbe.. Várja meg, amíg elmondom a…

- Csak azt ne tedd!... hadonászott, de még kapkodta a levegőt. - Légy türelmes, és várj. Megint vett egy kis levegőt, de most már csak kuncogott, és úgy is folytatta, mintha vicc volna minden,amiről napok óta beszél, sőt még a fuldoklása is vicc. - Hidd el, mindenki átesik ezen az őrjöngési szakaszon. Így vagy úgy.. De tényleg mindenki, akinek még van lelke, vagy némi emberség szorult belé. Persze nem egyformán, ugyanis az érzékenység egy fajtájánál, a reménytelenség, a szomorúság dominál, míg vannak olyan magukat igazság lovagnak gondolók akik azonnal, „kapára ,kaszára „ kapnának. Aztán mindenki belátja, hogy értelmetlen, mert nincs győzelmi esély. Mert azok, akik ellen kellene harcolni, azokat nem is ismerjük, vagy ha hallottunk is róluk valami homályosat, akkor sem jutsz a közelükbe, mert nem vannak. Ők a misztifikált érinthetetlenek. Ők ,akikhez szeretne tartozni minden hatalomvágyó. Ezért is olyan kegyetlenek a mindenkori vezetők. Szeretném, ha megértenéd. Bár ki, aki valamilyen pozíció közelébe jut, az megromlik. Olyan lesz, mint a megpimpósodott bor. Kicsit nyúlik, színe még van , de ha lehet, igya meg a szomszéd, de leginkább az ellenségem. és olyan, az undor több millió éves fintorát varázsolta a fejére, hogy engem is hatalmába kerített, az undor és utálkozás. Sőt még köptem is egy jót. Vagy egymás arca láttán, vagy a köpésem szokatlanságán, mindegy is, elkezdtünk röhögni, fulladás nélküli röhögés.

- Majd délután folytassuk, de most bitangul éhes vagyok és fáradt. ..azzal elindult a kaszája felé. Oda szolt a fiának, hogy vigyen valami ennivalót utána. A fia megnézte melyik irányba hagyja el a tanyát, hogy hova is megy kaszálni.

Szeretett a mezőn lenni. Ha lelkileg elfáradt, vagy éppen vitába szállt önmagával, fogta a kaszát, és a gömbreszelőt (fenőköve nem volt, „ nem is tudom használni” szokta volt mondani vigyorogva) és ment. Hogy ilyenkor mi járt az fejébe, tán még az Isten se tudta, de a vizes fű illata kitöltötte a lelkét, és a koponyáját. Kaszálás után olyan igazi paraszttá vált. Egyszerű, mint a rajzszeg, és mindenre legyintett ami valójában az életben nem fontos. Néha dühöngtem a viselkedésén. Egy két órával ez előtt még bölcselkedik, dumál ,tanít, aztán egy idétlen öreg parasztot mintáz, aki minden szót kifordít, vagy félreért. Ilyenkor nem szerettem. Nem tudtam szeretni. Ha az igazat megvallom, sohase tudtam szeretni. Azt hiszem nem is tartott rá igényt.

- Nem azért vagyok, hogy szeressenek. Ha a szeretetre törekednék, lehet hogy hazugságokba bonyolódnék.

- De ha szeretik az embert az jó! Vagy nem?

- Persze hogy jó. Nagyon is jó. Nagyszerű érzés, de szeressenek, mert arra éreznek késztetést, és ne azért mert hülyítem őket. Hányan szeretik az Istent, és hányan rajonganak Krisztusért?! Kérdezte álnokul… és őszintén hányan? Hadonászott, és vigyorgott, mint egy gonosz törpe. Sajnos igaza volt, illetve még van is.

- Ühüm.. hümmögtem, és bólogattam, aztán hümmögtem és bólogattam

- Meg különben is, nekem az a lényeg, hogy én tudjak szeretni. És flegmán megrántotta a vállát. - Igaz nem mindenkit, mert az egy nagy rakás fekália. El tudod képzelni hányan borultak le a Lámák lábai elé, hányan akasztattak tiszta hófehér selyemsálat a nyakukba áldást kérve a Dalai Lámától? … mutatott az égre tompa mutató ujjával. …És mégis megmérgezték, még a Dalait is. Merő hatalomvágyból, mennyi tiszta embert öltek meg! Bele gondoltál már abba hogy Királyok Istenre hivatkozva, mint felhatalmazó, öltek pusztítottak.

- Igen. Nem csak elképzelni tudom, hanem tanultam is töriből.

- Jól van drágám. Jól van… és megsimizte a fejem. Majd lesz ez még szarabb is.

Bosszantott ezekkel a gesztusaival, de ilyenkor tudomásomra hozta abbeli nézetét, hogy aki a történelem írott soraira támaszkodik, az akaratlanul is a hatalomhoz dörgölődzik. Legyen az nyílt, vagy titkos történelmi dokumentum. Az ember gyermeke sohasem tudhatja hogy a rögzítőt milyen szándék vezérelte. Tehát ezért is firkál, jegyzetelés helyet, világosodtam meg,de erről egy szót sem mertem szólni.

Az élet sokkal egyszerűbb törvények szerint működik, folytatta. Néha az ember szemével beláthatatlan összefüggések és igazságok mozognak, és szövik be napjainkat. Úgy, mint egy lehelet vékony géz, vagy inkább pókfonalból szőtt valami csoda. Ha ezen a finom hálón életellenes rendellenesség jelenik meg, az egy folyamatot elindít, és hogy mire fut ki, az csak sejthető, vagy utólag érthető.

Nézd meg ezt a szerencsétlen Kennedy családot. Aljas gyilkosok és szeszcsempész múlt. Mások vére száradgat a múltjukon. Vagy csak figyeld meg az Árpád aljasságait. Miből gondolta a gyilkos Szent Pista, hogy Imrécskének joga van élni. Az apák és nagyapák bűnei… és, széttárta kezét… Szóval? Az a néhány egyetemes törvény, amit nevezhetünk ISTENI ÉRTÉKNEK. Amin megtámaszkodnak a főbb természeti törvények, nélkülöznék a dinamikus egyensúly igazságát? Nem! És ne is gondoljon ilyen badarságot senkise. Így, vagy úgy visszaköszönnek tetteink… és a nyomaték kedvéért akkorát csapott az asztalra, hogy a szívem ugrott egyet, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Érezhető volt ahogy a harag elönti. Elönti és fogva tartja. Ha stopperral mérjük az időt, akkor mindössze egy villanásnyi, de bennem mérhetetlen. Amikor megszólalt, már szelídebben folytatta, igaz a harag még érzékelhető volt.

- Minél komolyabban veszed tudatod létjogosultságát, és éppen ezért mindent el is követsz annak érdekében, hogy megakadályozd, az intellektusod hátráltatási szándékát, és ez sikerrel jár, akkor, de csak akkor lehetsz teljességet adóan boldog. Jó lenne ha ezt magadévá tennéd. Az utolsó mondatnak azért nyomatékot adott, szúrós tekintetével. A létezés folyamata, egy nagy egységes folyamat. Nem tudom miért volt ez számomra olyan nehezen érthető, de lassan kapizsgálom. Természetesen nem oly világosan és értelmesen, mint egy fizikus, vagy egy kozmológus. Nem. Csupán, mint egy értelmes lény. De azt megértenem, hogy MINDEN EGY FOLYAMAT. Hát az gáz. Szerintem soha sem fogom teljesen magamévá tenni. Mint ahogy azt sem, hogy ebből következően nincs halál. Persze a szavak szintjén értem, és amikor az öreg magyaráz teázás közben, olyan természetes és könnyű minden, mint hóhérnak a kivégzés. De az inkarnációval hagyjanak békén. Amikor ezen gondolataimnak hangot adtam, az öreg mindig megdicsért. – Nagyon jó. Nagyszerű. És még azt is hozzá tette „tényleg, nagyon komolyan, tiszta szívemből mondom: nagygyon jóó. Az ember fia ilyenkor egy kicsit elbizonytalanodik, de olyan hitelesen tudja az embert megdicsérni, hogy bedőlsz neki.

Ha nagyon, de nagyon gyogyi vagy, akkor sohasem jössz rá, hogy épp a dicsérettel hülyézett le. „ a butaság legfőbb ismérve, hogy nem tud magáról, hogy nem ismeri fel önmagát” szokta volt mondani, és keserűen köpött egyet.

Lomha nagy pelyhekben hullott a hó, és a karácsony is hasonló léptekkel közeledet. Az éjszakai hómunkások az úttest szélére kotorták, a házmesterek pedig a járdáról takarították le a havat. Nem sóztak, pedig fagyott. Mint egy nagy hűvös válaszfal, úttest és járdaközt magasodott a fehér sánc. Az egybefüggő hófelhő útját akarta állni a fénynek, de azért világosodott. A lassan áttörő fénysugarak hosszú árnyékokat szőttek a hóbuckák segítségével. Fény és árnyék, fény és árnyék. Fényfutások a tiszta szűz havon, mint valami bizonyíték a tisztaságra, amely vigaszt nyújt elárult családoknak, és reményt hogy olvadásával elmossa majd az eltaposottak vérét. A látvány szép volt, és hideg és Isteni. A mezítlábas kisfiú a havas járdán csak ment konokul előre. A sáncok miatt senki nem látta. Apró lábnyomát a friss hó megőrizte pár másodpercig, aztán a szél eltakarította. Eltüntette mintha ott se járt volna. Az a pár járókelő, aki sietett valahonnan, valahová, a leszegett tekinteteik miatt nem vették észre. Eszter, a falujából kitaszított, nem tudni miért éppen arra sétált, pont azon az oldalon. A látványtól megdermedt, megrémült. Mindenre számított, csak arra nem hogy Istentől ilyen hamar kap jelet az esti könyörgésére. Szíven markolta a kép, és magában suttogta: „ angyalka.” Keresztet vetett, és tágra nyílt szemmel nézte a csodát. A „csoda” pedig egyik lépés a másik után haladt előre. Eszti lopakodva követte, és imát motyogott magában, és köszönte a jelet. Körbe nézett, hogy ki látja. Egyáltalán látható e másoknak is ez a csoda. Angyal a nyolckerben, de az utca üres volt. Üres és néptelen, mert otthon főzték a halászlét, sütötték a bejglit, és faragták a fenyőfákat. A mezítlábas, fehér hálóinges gyermek pedig ment, és nyomult, és hirtelen lelassult és megállt, majd lekucorodott. Lekuporodott mintha aludni készülne. Tán már aludt is. Eszternek ekkor érkezett meg a felismerés: „ez nem angyal, ez egy gyerek” és rohanni kezdett a kisfiú felé. A hangja telivolt aggodalommal, haraggal, és talán még a fájdalom parányi mérge is átitatta hangját, amikor megkérdezte: Te vagy az?! Halkan suhant a válasz: Igen. Aztán mély csend. Eszter már ott guggolt a gyermek mellett és kaparta ki a hóból, hogy ölbe vegye.

Az óvás, a bugyolálás kapkodásában, csak úgy záporoztak az ébren tartó kérdések, az alvást tiltó szavak „ hova indultál? Mióta, …Miért…Kihez…Hol az anyád?..Válaszolj!..nyisd ki a szemed! És mindenféle butaság. Csak járt a szája, és járt a keze is. Sietett haza az új csomaggal, az angyali kinccsel. A kisgyermek lilás arca megriasztotta az asszonyt. Mintha 56 emlékei törtek volna elő lelke letagadott zugaiból. Őrültként rohant a gyerekkel, haza, hogy megmentsék. A pincelakásához érve, ahogy a lépcsőn sietett lefelé, sikoltott: Ali, Ali, Aladár siessen, segítsen! Aladár felrántotta az ajtót, de a „Mivan má megint” mondat ott akadt a torkán, amint meglátta a csöppséget. Nem kérdezett semmit. Ráncos arca fegyelmezetté vált. Ment a nagy ágyhoz és felhajtotta a dunnát, még maradt benne meleg az éjszakáról, és a gyermeket belefektették, és rögtön betakarták. „Hozzon egy kis kávélikőrt Eszti, az majd segít” és persze Dianát is kért a gyermek pici lábára. Eszter a dunna alá nyúlt és a Dianával bedörzsölte, majd masszírozgatni kezdte aprócska ujjait, majd a lábfejét, és végül az alsó lábszárát. Ali közben a kiskanálról kávélikőrt csepegtetett a gyerek szájába. Tudta, hogy a kávé és a házi pálinka megteszi a hatását. Segít! Nekik is segített a fronton a fagyásoknál. Eszter félt, de ezekben a dolgokban bízott Aladárban. Jól tette mert „angyalka” kinyitotta szemét és prüszkölt, köhögött, mert tényleg erős volt a pálinka. Fellélegeztek a pincelakók. Göndörödő hullámos haj, kis madárszem, és halvány piros arcocska. A dunnapárna, és a nagy dunna már felfűtötte szomorkás testét, de a biztonság kedvéért Aladár még egy kanálka „likőrt” eltüntetett a gyermekben. „Biztos ami zihher” mondta megnyugodva, és mosolygott. Eszter is megnyugodott a gyerek miatt. Majd szól az anyjának, de előbb isznak egy kávét az urával. Aladár már a sparheltre szórta a kávészemeket, és terelgette a forró platnin. Eszter szerette a pörkölődő kávé illatát, ami képes volt elnyomni a vizes,dohos pinceszagot. Nem tudta elnyomni az agyában suttogó gondolatot. Vergődött. Ott térdelt az ágy mellett. Csukott szemmel koncentrált, hogy kitudja mondani a kérdést. „ hová mentél?” A gyerek hallotta a kérdést, bár billeget az itt és ott határán, de mert olyan szép hangon kérdezték, úgy érezte, hogy erre most kötelessége válaszolni.„ Hát angyallá válni” A csend gyorsabban született meg mint az „Ige.” Esztert nagyon megütötte ez a válasz. Meg is zavarodott egy pillanatra. Nézte ezt a parányt, aki ekkorát mondott, vagy csak jelezni akarta, hogy megakar halni. A fenese tudja, hogy rákérdezzen, vagy inkább azt tudja meg hogy Isten küldött neki jelet, ahogy azt a nehéz éjszaka kérte az Úrtól? Vergődött magában. Félve suttogta a fülébe a kérdést: „ él még?” Nem várt választ, hisz ez csak egy összefagyott kisgyerek, aki csak messziről látszott angyalkának., közelről pedig látszik a villanyzsinór nyoma. Mit csöppnyi huzat ami a kulcslyukon szelelget, olyan finoman jött a válasz a gyermek száján keresztül. „hazajön, még ma”. Eszter arcából kifutott a vér. A főtt kávé illata elárasztotta, betöltötte a pincelakás minden pontját. Ali bevitte a kávét párjának, és felhúzott szemöldökkel kérdezte, „na mi van?” Eszter könnyes szemmel nézet frontjárta párjára. „ Hazajön. Még ma” Aladár ránézett a szendergőre, aztán maga elé bámult. Összenéztek, és halkan kimentek a konyhába, és a viaszosvásznas asztalmellé ültek.

- Hazaviszi?! Már biztosan keresi az anyja.

- Látta a lábát, és a nyakát? Hát had keresse! Nézett maga elé haraggal Eszti.

- Ahogy gondolja.

- Én így gondolom.

- - Jó. Iszogatták a forró feketét. Bátortalan remény, de remény, és hozzá passzoló mosoly látszott mindkettőjük arcán. Aladár felállt és a konyhaszekrény alól előkotorta a cipőtisztító dobozát. Eszter rágyújtott egy tervre, a kifújt füstbe túrta tekintetét, de valójában a szeme sarkából Alit nézte. Tudta hogy ha Ali cipőt pucol, akkor el is megy otthonról valamelyik kocsmába, és akkor vége a békés estének. Hallotta ahogy a cipőkrémes doboz kipattan. Sóhajtott. Aladár Eszter felé fordult, és odanyújtotta a dobozt. Az asszony eltátotta a száját. Legalább tíz darab ötven forintos és néhány húszas. Vegye el Eszti. Spóroltam. Úgy is kell. A szoba ajtaja nyikorogva kinyílt egy résnyire, „angyalka” állt ott. „ Csak este jön” Eszter felállt az asztaltól és ölbe vette a picurt, csókolgatta, simogatta, becézte. Ali kezéből kivett egy húszast, és a gyerek kezébe gyűrte. A kisfiú nem értette. Pontosabban értette meg nem is. A lényeg hogy a gyerek eldobta a pénzt és visszament a dunna alá, az ő jó melegébe. Visszavágyott abba a világba ahol volt.

Amikor újra felébredt, már az anyja állt az ágy mellett. Madárgombszemével nézte gyermekét. A fiú látta anyja arcán a szégyent, és a megbánást amiért ennyire megverte. Elkezdte öltöztetni a kölkét. Ridegvolt, száraz. Kiszikkadt, repedezett kezével próbált simogatni, de az már fájt a gyermeki bőrnek. – Ne légy Ördög, néha olyan ördög rossz vagy, hogy muszáj mamának odacsapni. – Ühüm… válaszolta halkan. És elindultak haza.

Még hunyorgott egy kis ideig a papír cetlire. Az angyalszárny, amire hasonlítottak a kusza vonalak lassan visszatérhettek a káosznak látszó firkába. …Igen. Azon a karácsonyi napon kezdődött el valami az ő lelkében. Egy hét múlva már néhány ember megállította az anyját, hogy kérdést tegyenek fel a kis huligánnak. többen megkérdezték, és volt, hogy nagyon szomorúan válaszolt. Szerencsére visszavitték az otthonba, ahol élhette saját belső életét.

Kíváncsi voltam arra, hogy amikor ennyire megfeledkezik önmagáról vagy inkább a világról, amely körülveszi, amikor annyira elbambul, hogy már, már élettelennek tűnik, akkor hol van, és mire gondol? Viszont, ha rákérdeztem, akkor nagyon messziről indítva belekezdett valamiféle anekdotába. Dumált és hablatyólt. Néha már szétröhögtem az agyam, a sok terelésen. Nem csak azért, mert tudtam, hogy butának tart, és hülyére szeretne venni. Természetesen átláttam a ravasz kis törpén, hisz okosabb is vagyok nála. Legalább is akkor így hittem. De eljött az idő amikor besokalltam, és úgy véltem, hogy méltatlanul bánik velem. Kitálaltam.

- Mi lenne ha tisztelne?! Ha tisztelné bennem azt hogy őt választottam tanítónak, bár el eddig nem nagyon mutatta meg, valójában mit is tud. Tehát ha kérhetem ezentúl tanítson szorgalmasan, mert különben itt hagyom.

- Oké. Szervusz. Megemelte a jobb kezét, és tisztelegve el is köszönt. Azzal hátat fordított és faképnél hagyott. Fütyült a kutyájának, és mondott valamit az ő Gugujának, aki ettől szárnyra kapva rohant gazdijához, aki már majdnem elérte a kökényest az erdőszélen, ahol a banyaszél csavarta feketefenyők álltak, és védték az erdőt, mint hűséges szélső fák. Én pedig ott maradtam a dühömmel, és sértettségemmel. Velem nem lehet így bánni! Engem nem lehet csak úgy otthagyni! Utána megyek és fejbe verem! Szóval fröcsögtem. Egyik idióta „tanítványa” hozott egy kanna teát, és vigyorogva mondta: „Majd ha hazajön, akkor bocsánatot kérsz tőle, és elvan intézve. Addig meg igyál és nyugodj le”

- De miért én kérjek bocsánatot? Méltatlankodtam.

- Tudományos választ akarsz hallani?

- Igen

- Akkor egy zsák szarért!

- Na menj a francba! És ha azt mondtam volna, hogy …de rögtön közbevágott.

- Ja! Akkor két zsákért. És röhögött. Röhögött, mint a veszett kutya. A rötyögés sajnos rám is átragadt. Agyament röhögés közben, viszont az emberfia képtelen dühöngeni, pedig jó lett volna. Tehát, leültem a seggemre és hallgattam a társaságot, míg a manó valahol az erdőben csavargott.

A társaság magja mindig ugyan az, de szerencsére a téma mindig más. Pontosabban fogalmazva a beszélgetés kiinduló pontja változó, de alapból a múlt, jövőt meghatározó szerepét vizsgálta minden beszélgetés. A kérdések és okoskodások, és a parányi ütközések finom hálót szőttek, amely végül rabul ejtette elméjüket, és hajnalig abban is tartotta. Ebből a hálóból nincs menekvés. Ha belecsúszol, egy világot megérteni, vagy inkább megmagyarázni beszélgetésbe, akkor hiába mész el aludni hajnal kettőkor, háromig tutti hogy jár az eszed kereke. Minél több beszélgetésben veszel részt, és minél gyakrabban felejtesz el időben lefeküdni, annál valószínűbb a függőség kialakulása. Mindenki lehetőségének gondolta, a végtelenbe nyúló dumálást. Leginkább a saját megvilágosodásának titkára akart rátalálni mindenki. Szánalmasak voltak. Nincs is megvilágosodás, de ezt nem magyaráztam el nekik. Minek? Akik megfordultak a tanyán, azok túlnyomó többségben leszokóban lévő drogosok, függők, vagy függésre hajlamosak. Tehát nem beszámítható lények. Többre tartottam magamat náluk. Hogy mikor láttam be hogy ez a nézetem, több mással úgy idétlenség ahogy van. A lényeg hogy beláttam.

Hajnal kettő lehetett amikor a konyha ajtaja kivágódott, és nagy farkcsóválással bevágtázott az a majdnem hetvenkilós kutya. Körberohanta a konyhát, és külön, külön üdvözölte a gyertyafényben ülő embereket, majd felült a padra, a gazdája helye mellé. Ha valaki a „padre” helyén ült, az azonnal felállt, vagy ha volt hely odébb csúszott. Gugu csak nézett vigyorogva és várt. Általában öt percen belül megérkezett a gazda is, hasonló vigyorral a fején, mint amilyen a kutya arcát jellemezte. Mivel már mindenki evett, ő odament a kemencéhez és megnézte hogy mi maradt számára. A feleségével összenéztek, és ebből máris tudta az asszonya hogy eszik e a főtt ételből, vagy inkább hideget. Nem tudta senki megfejteni, hogy kommunikálnak, csak az eredményt látták. Ahogy a konyhai polc felé fordult és néhány lépést meg tett a polcon látható csomag felé, Gugu elkezdett fészkelődni a padon, és még boldogabban vigyorgott. Mindenki nevetett, és szinte kórusban suttogták a varázsigét: „nápolyííí”. Ekkor ez a drabális állat felállt a padon, és a farkával úgy elkezdett hadonászni, mint annak a rendje. A polctól néhány darab nápolyival a kezében elindult, és a kutyamellé nyögve ledobta magát. Az asztalnál ülők picit zavartan nézték, de abban a pillanatban ahogy elkezdtek enni a kutyájával, újra indult az elméletek harca. Ő evett és néha finoman mosolygott, de hogy min azt nem volt tudható. Lehet hogy a beszélgetés témáján, vagy a pro és kontrák idétlenségén, de az is lehet hogy az imádott kutyája viselkedésén. Gugu, a gazdi villájáról nagyon finoman vette le a rizst, vagy a sült hús katonát, s ha leesett egy szem rizs szét nyalta az asztallapot, amit abban a pillanatban abba hagyott amikor lucskos nyálas szakállát megvakarta imádott barátja. Ha még guguzott is mellé akkor az a jószág elolvadt. Becsukta szemeit, homorított, és váratlanul pofán nyalta tömpe orrú emberét. Többségnek tetszett ez a viszony, de azért néhányan fanyalogtunk az evési szokásukon. Én majdhogynem undorodtam tőlük, de soha nem mutattam, és nem is mondtam. Ők eszegettek, én meg őrlődtem a délutáni cirkuszon. Eszembe jutott ahogy cinikusan tisztelgett, és elköszönt tőlem.

Gondoltam: „Mi a fenét tegyek most? Kérjek elnézést itt a többiek előtt, miközben azt se tudom hogy mi bűnt követtem el? Nem kellett volna otthagyni engem, faképnél.! Szóval depisen ültem közöttük és pörgettem az agyam. Én is csinálok majd egy tanyát, és különbül „ megcsinálom, mint ő! Az én asztalomhoz majd nem ülhet le mindenki, csak az arra érdemes emberek. mHol a fenében csavargott eddig?”

- És milyen tanyát szeretnél? Kérdezte váratlanul, és mosolygott. Mindenki elhallgatott. Mindenki engem figyelt. Zavarba ejtett a kérdésével. Mintha tudta volna hogy min gondolkozom, mert úgy folytatta tovább. És ilyen drogos barmokkal akarsz foglalkozni, mint ezek itten, és fél undorral végig mutatott a társaságon. Ismételten mindenki röhögött. Valaki még be is szólt. – Ugye Te jobban bánsz majd velünk, mint a Padre? és könyörgő ázott kutyaként nézett a szemembe. Kezdtem dühös lenni. A délutáni sértettségem vérátömlesztést kapott és olyan indulattal is válaszoltam.

- Igen. Különbet akarok. Olyat ahol valódi tanítás folyik. Olyat ahol odafigyelnek az emberre, és személyre szabott tanítást kap.

- Naggyon jóóó! dicsért meg az ember, és adott egy darabka nápolyit a kutyának, miközben sandán figyelt, majd folytatta. – Én régóta keresek egy igaz segítő, tanácsot adni tudó embert, akivel megtudnám beszélni hogy ezekkel a barmokkal mi a „pikulát” csináljak. Végre valaki látja a gondom! Segítenél?

A kérdés olyan váratlanul ért, hogy rá is vágtam – ez csak természetes, és úgy kihúztam magam. Padre felállt, a kezét fáradtan megemelte, mosolygott, és elindult a szobája felé, Gugu pedig ugatva kirohant szarvasokat kergetni. Ott maradtam azzal a tizenegy emberrel, és vártam hogy mikor jelenik meg a tekintetükben a velem szembeni irigység. De nem! Nem csak abból tudtam, hogy több vagyok náluk, mert Padre kiválasztott, hanem eleve tudtam hogy felettük állok. Azt hiszem ezt most Ők is tudják, ha nem is mindannyian, de érezni mindenki érzi. Pár perc múlva én is el köszöntem tőlük, és indultam aludni. Hűvös levegő csapott arcul, mintha szeretné, hogy kijózanodjak, de őse járt sikerrel. Távolról, az erdő mélyéről lehetett hallani ahogy néhány kutya ugat valamit. Gubanc hangja jól elkülönült. A hűvös, nyirkos fűben közeledett felém DIDI a fekete macska. Nyávogva, morogva közeledett. Féltem ettől a dögtől, ezért becéztem és visszafordultam a házhoz, hogy beengedjem ezt az őrült macskát. Valójában mindenki félt DIDI-től. Didi csak egy embertől félt, de attól nagyon. Hogy ez mikor történt, és hogy, arról kering egy történet, amit nehéz elhinni, mert inkább nagyszájúnak tartottam Padrét, és nem őrjöngő állatnak. Később kiderült hogy tévedtem ebben is. Ahogy beengedtem a „cicust” a konyhába, szinte mindenki azonnal felállt és a fekete négylábú ördögöt nagy ívben kikerülve, kivonultak a házból. Elégedett voltam a látványtól. Félnek.

Ahogy felvettem a helyes irányt a szállásom felé, és meg is indultam a pihenés reményében, akkor megszólított a csapatból valaki „ elkísérhetünk Pöttyöske?” Mellbevágott a kimondott gúnynév, mit mellbevágott, lefagyasztott, hidegebb lett hirtelen kint mint bent. Sajnos a tanyán mindenki kapott valamilyen cikis nevet, és ezek a nevek még becézhetőek is, ez mind átfutott az agyamon, és máris gyűlöltem akár ki is ragasztotta rám ezt a nevet. A becenévvel magukhoz ragaszkodtak. Pont ez az amit nem akartam, de most már mindegy, lenyeltem a dühöm, és nagyobb léptekkel törtem az ágyam irányába. Természetesen a csürhe jött utánam.

Berontottam a szobámba, és reménytelenül ledobtam magam az ágyra. Legalább öten nyomultak be és ketten máris helyet szorítottak maguknak az ágyamon, és néztek rám mint a tanítójukra. Zavarban voltam, s ráadásul fáradt és álmos, és különben is átszerettem volna gondolni a váratlan pozícióváltozásom, de egyiket sem engedték meg ezek a piócák. A többiek is megtalálták a helyüket a földön, és csak néztek rám várakozóan. Idétlen helyzet alakult ki, és nem tudtam hogyan meneküljek belőle. Percekig tartott a csend, majd ebbe a némaságba elmerült az agyunk, majd mindenkinek becsukódott a szeme, hogy alvásba zuhanhasson minden idegsejt.

Szinte egyszerre riadtunk. Az ajtó nyitva volt, és az asztalon egy nagydarab májjal ott morgott és csámcsogott DIDI. Az asztallap vérfoltos. Iszonyú vad jelenet, és a tekintete ennek az ördögnek riasztó. Rettenetet keltett bennünk, és ennek megfelelően gyorsan ki is szivárogtunk a szobámból.

A billiárd szobából valami keleti zene zümmögött halkan. Az asztalnál Padre áll és egy másik pasi. Játszanak, és közben beszélgetnek. – Mennyi az idő?! Kérdeztem rémültem ahogy észrevettem a mosatlan tányérokat, és leesett a tantusz: lecsúsztam az ebédről, sőt a reggeliről is. Senki nem hallotta meg a kérdést, sőt sokan lepisszegtek, mert hallgatják ahogy a két ember beszélget. Nem értettem, hogy ha lökődik a golyókat, és játszanak, akkor hogy a fenébe lehet olyan értékes társalgást folytatni, hogy engem lepisszegjenek. Kedvelem a billiárdot, de ahogy ezek játszanak az szánalmas volt. Löktek és dumáltak, és váratlanul idő előtt el ment a fekete, de Ők elnevették magukat és Padre oda adott egy ezrest a palinak. Hihetetlen volt számomra, hogy két ilyen béna lény hogy mer pénzre játszani. Persze ők fütyültek rám. A következő parti még drágább volt, és ugyan olyan nevetségesen dilettáns. Egyre idegesebb lettem. A számomra unszimpatikus ember már több mint tízezer forintot nyert, és ez bosszantott. Gondoltam hogy elnyerem tőle, csak engedjenek játszani, ezért végül kinyögtem –A győztest kihívom! és vártam a választ...ezek ketten összenéztek és az idegen váll rándítva válaszolt: rendben Pöttyi úr. Amitől féltem bekövetkezett. Az új nevemhez kapcsolódó torzítások teret kaptak. A lépcsőről is beszólt ropika: pöttyrúd, kend el a szájukat.

Nagyon hamar véget ért a parti. A fekete golyó megint idő előtt elment. A dákó már a kezembe, a pénz az asztal szélén. Tizenkétezer forint. Húzták az agyam: pénzes gyerek, pénzes pöttyös, stb. Szóval utáltam őket. Az idegen robbantott, és hét perc 40 másodperc alatt letakarította az asztalt. Csak bámultam, ezek meg csak mosolyogtak. Padre megszólalt: így szeretnél játszani? Mert ez nem játék, ez csak sima győzelem, és elkezdte visszapakolni a golyókat az asztalra, a feketét a helyén megpörgette és a háromszöget betette a fakkba.

- Még egy pártit? Egy visszavágót?

- Igen. És máris robbantottam. Szinte együtt gurultam a golyókkal, és reméltem hogy gyorsabban nyerek mint ahogy legyőzettem. A telivel voltam, és lukon állt a piros hármas, és nem csőben. Biztos voltam a győzelmembe. Annyira biztos hogy láttam ahogy a fekete nyolcast elteszem utoljára, és mindenki szájtátva néz. Persze még a piros hármasnál tartok, tehát belenézek a dákóba, hogy lökök, erre az idegen megkérdezi Padret,

- Ugye milyen borzalmas a három éves kor.

- Hát az lehetetlen egy időszak. Éppen befejeződik az agy fejlődésének egy komoly szakasza, és megjelenik benne a félelem. Sőt van aki akkor kerül oviba, és úgy éli meg mintha kizuhant volna a családból. Ez borzalmas. Szinte lehetetlen korrigálni, kitörölni a gyermeki fájdalmat. Na Eddig hallottam a beszélgetést, amikor megütöttem a fehér golyót, és az száguldott a célba vett piros felé. Vártam hogy elérje a hármast, akinek nincs más dolga, mint az előtte lévő lyukba bepottyanni. Hát nem így történt. Álltam az asztal mellett és kerestem az okot. A posztó tiszta, a golyók tiszták, az asztal akkorát csak nem lejt, hogy egy ilyen nyilvánvaló törvényt ne teljesítsen. Találat, potty, és kész. Az a két barom, pedig mosolygott, és az idegen megint elkente a számat.

Délután négy felé járt az idő, amikor végre megadták a lehetőséget hogy feladjam. De azt is csak azért mert az asszony a lugas alatt terített meg mindenkinek, és bekiabált - TÁLALVA Az egybesült kecske az asztal közepén, mit ne mondjak, szép látvány. A kakukkfű illata, és a paradicsomos piláf illatos gőze egybefolyt és az orr nyílásán beszivárgott az agy legmélyebb zugába, amitől mindenki azonnal éhes lett, és nagy léptekkel közelítette meg az asztalt. A toronyi kenyér megkezdve, mint egy malomkő. A „sáskák” körbe vették a roskadozó asztalt és ki bicskával, ki tőrrel nyiszatolta jó illatú Pannit. Az idegen és Padre lassan megkerülték a gyümölcsöst, és a vízmosás peremén felbattyogtak az asztalhoz. Fúrta az oldalam, hogy mi a csuda az ami fontosabb mint a frissen sült kecske. Csupán reménykedhettem, hogy nem rajtam röhögnek. Valójában nem röhögtek, hanem elmélyülten beszélgettek mint két valaki , akik nem barátok, vagy legalább is a kapcsolatuk lényege nem a mindig elárulható barátság tartományába tartozott. Mire leültek, a tányérjukra néhány vékony szelet húst dobott az alacsonynövésű bunyós, akit Padre mindig novellistának nevezett, és állítólag kiváló csempész volt. Hogy miért hívta novellistának, azt csak ő tudta, de csak ő. Már teljesen elmerültünk a kecske ízében és illatában, és egyre több lerágott csont pihent az asztalon, amikor a novellista megkérdezte: - és valójában mire is jó a meditáció?és nagyon komoly fejjel bambult valahová. Az idegen golyóbűvölő válaszolt, miközben a morgó DIDI nek odalógatott egy nagyobb szelet húst Panni finomra sült teteméből: Semmire nem jó, ha csak arra nem. Padre beszólt- Arra nem jó, az tévedés! miközben ezeket a határozott szavakat kinyilatkoztatta, az alatt, a picike Gugujának tolt egy zaftos kenyérszeletet. Mind a két vadállat morgott, igaz nem egymásra, mert egymást nagyon tisztelték. Hármójuk közt egy kisebb vita kezdett kibontakozni, a semmiről. Vigyorogtak, repkedtek a nemek, a talányok, és egy, egy káromkodás. Már nem tudni, hogy a három ember közül ki mit mondott, hogy ki gúnyolta jobban az Istent, de mindent lerántottak a meditáció és a spiritualitás szentségéről. Jézus nekik Lukas kezű volt, Budha a Kövér Kopasz és a hindu pandicsik, risik pedig romák. A tibeti tanítások a hegylakók pletykái. A Haszidok táncoló részegek. És mégis amikor beszéltek a hangjuk mintha, át lenne itatva valami szentséggel, a mozdulataik is kifinomultabbak lettek, és alázatosak. Teljesen megzavarodtam. Érthetetlen, hogy miért tartanak sokra olyan embereket, akik züllöttek, verekedők és tiszteletlenek. Igaz én nem vagyok hívő de így akkor sem beszélnék rondán és tiszteletlenül olyan értékekről,amely az emberiséget valamilyen szinten azért életben tartották. Fel is álltam, hogy elhatárolódásomat kifejezzem, s a nyomaték kedvéért rosszalló tekintettel végig néztem a társaságon, és ott hagytam mindenkit. De ők le se szardíniáztak. Viszont néhány lány akik hébe-hoba a tanyán tanult, a kecske maradékán kívül mindent elpakolt az asztalról, és a helyükre bögréket és rengeteg teát hoztak, valamint egy halom sütit. „ Milyen nevetségesek” gondoltam, viszont nagyon cseztetett, hogy most mi következik? Mivel ez az első olyan nagy „buli” amin részt veszek, és nem ismerem a protokollt, vagyis idétlenség volt felpattannom, de most már „kötöm az ebet a karóhoz” és szépen elmegyek szunyókálni, legalább is úgy teszek, aztán majd beülök újra közéjük.

Amikor felébredtem, már sötét volt. Az estének vannak olyan stádiumai, amikor a legkiválóbb juhász sem lenne képes válaszolni a kérdésre, „hány óra lehet”. Meglepően nagy volt a csend.

Azt egyből felfogtam, hogy bitangul elaludtam, de a csendet képtelen voltam értelmezni, hisz ilyen némasággal ez eddig még nem találkoztam. Álltam és a szemem valamiféle kapaszkodót keresett, de nem talált. Így hát leültem tölgyfából készült tuskószékre, és rágyújtottam. Talán pont azért, hogy lehetőséget teremtsek a szememnek, valamint azért is mert a cigaretta füst megnyugtat. Jól is esett ahogy mélyre beszívtam és egy parányit hosszabban tartottam vissza, mielőtt kifújtam volna a füstöt. Az eléggé megrémisztett, hogy nem láttam a kifújt szürke gomolyt, csak azt a parányi izzást, ami néha az arcom felé közelített, amint a számhoz emeltem a cigit. Tetszet a játék lehetősége, amit kínált a szitu. Mivel nem láttam a kezem, és a parazsat függetleníteni tudtam magamtól, kiválasztottam, mint egy nevezetes pont, és engedtem, hogy mozdulatlanná váljon, és ennek következtében engem is. Engedtem, hogy lekösse a figyelmem. Erőlködés nélkül történt minden, s amint lélegzetem ritmusa olyanná vált, ahogy azt annak idején Padre tanította, tisztábban kezdtem hallani a csendet. Nem is tisztábban, hanem differenciáltan. Szinte éreztem, vagy inkább a két agyféltek alatt hallottam a hullámzását. Hullámzik a csend! Ilyet én még az életemben nem észleltem. Kint és bent egy. Itt és ott egy.

Tudtam, hogy vagyok, azt is tudtam, hogy hol vagyok, és pontosan tudom, hogy az elejétől a végéig hallom a csendet. Világvégétől a Világ végéig. Nem tudom, hogy lehet e mérni objektíven azt az időt, amit ebben az állapotban eltöltöttem, vagy csak összehasonlítani, a két idő múlását, hisz mind a kettőhöz nekem van közöm. Az egyik befelé igaz, a másik kifelé. Hol a különbség? És mekkora? Nem akartam ezekről gondolkozni, és valójában nem is gondolkoztam, csupán átsuhant mint annyi minden, közben élveztem a csendet. Hogy mennyi ideig élveztem, és tapicskoltam ebben az állapotban? Nem tudni. De az ami kirántott belőle az nagyon is nagy pontossággal meghatározható: A MORGÁS! A több millió éves fenyegető rettegés: DIDI. Lassan fordultam meg. Bár ne tettem volna! Tágra nyílt ragadozó szemek világítanak sárgásan, és a tulajdonosuk morog. Több millió éves ragadozó szemek és én a zsákmány állat! Elmondhatatlanul bepánikoltam. A szívem ezerrel vágtázott, és homlokomról a hideg verejtékcseppek elöntötték az arcomat. Nem bírtam tovább. Az üvöltés ami kiszakadt belőlem, olyan erővel tőrt ki a torkomból, olyan mit tudom én mivel átitatva üvöltöttem, DIDI! nevét, hogy a tanya megmozdult.

Az üvöltést meghallották és a teázóba felvillantak a gyertyafények. DIDI morogva és fújtatva behúzódott az erdőbe.

Mint kiderült, a mérhetetlen csendnek az a húszon öt ember meditációja teremtette meg az átjárót, akik a nagy zabálás után összegyűltek a teázóban, miközben én kiütve a fáradságtól aludtam, vagy mi. Beszélgettek, nyugodtan és lágyan. Padrénak egy picit világított a szeme. Persze ez így nem igaz, csak úgy nézett ki, mert meg, meg csillant az a pár világító mécses és gyertyaláng, amik derengést teremtettek a sokablakos teázóban, és apró szemének a felszínén.

Hitetlenkedve néztem ezt a nyugodt csapatot. Teázgattak, mosolyogtak, és nyugalmas beszédükkel időtlenné, és mérhetetlen térré tágították a vant. Kezdett a felismerhetőség tartományába jutni ami pár perce velem történt. Ha nincs viszonyítási pont, akkor honnan tudom hogy haladok. Ha egy teljesen sötét valamiben leledzem, akár csak egy pont ként is, képtelen vagyok meghatározni, hogy haladok e, vagy mi. Ugyan így, a csend. Most már értem, miért is rémültem meg annyira Didi morgásától. Túl gyorsan, és váratlanul robbant be abba csendbe, amit hallgattam. Padre pont arról beszélt, hogy amikor elhangzik a teremtés energiájával átitatott „Legyen világosság” ohaly, vágy, parancs, kijelentés, mindenkinet tetszése szerint, akkor nem úgy kell elképzelni, mint valami fokozatosan erősödő fénynyalábot, hanem egyszerre. Paff, és az összezárt két tenyerét, mintha robbanás lenne benne iszonyú gyorsan szétnyitotta, kezét kitárta és mozgatta az ujjait, és még hangot is adott hozzá. Ahogy a mesterek mondták régen: Az intelligencia megnyilvánult saját létének alapján, és teremtő intelligenciává vált. Mi nyóckeresek, tán úgy mondanánk, hogy kíváncsi volt magára az Isten, ezért felkapcsolta a villanyt. Mosolyogtunk. Ahogy az intelligens teremtés folyamata elindul, ott van egy érzékelhetetlen érték kezdemény, amely megnyilvánulatlanul kezd ficccánkolni, és tömzsi ujjaival próbálta érzékeltetni a parányibbnál parábbnyit, majd a ficánkolást szintén elmutogatni az ujjaival. Elég szemléletesen beszélt és mutogatott. Na, és folytatta: ott lehet valahol az első szívdobbanás, a néma szívdobbanás gyökerecskéje. Tehát amikor a vénséges Kadzsüpa szútrákról beszélek, akkor tudnotok kell, hogy innen robbantak ki. Túl Téren és Időn, Néma Szívdobbanás. Vagyis ha abban a nyugalmi állapotba kerültél, hogy az itt és ott benned összeér, majd egymásba szivárog és azonos értékűvé válik, majd felidéződik minden élet alap értéke a néma szív dobbanás, akkor minden porcikád otthonemléke ide vezet téged. A kezdetek kezdetéhez. Igen, igen. Engedd meg magadnak, hogy lazán behunyd a szemed. Így akár azt is megtapasztalhatod, és meg is engedheted magadnak, hogy teljesen elnehezüljön a szemhéjad. Ahogy elnehezül a szemhéjad és a lélegzeted is nyugodtabb, és még nyugodtabbá válik, mintha egy belső nagy téridő utazásban vennél részt, egyszer csak ott vagy ahol kell lenned, és hallgathatod a szíved dobogását, és hallhatod a két dobbanás közt, a parányi csendet, ahol minden elkezdődött.

Lassan beszélt, sőt egy picit nyúltan. Utaztatott a hangjával és én utaztam. Nem tudom meddig de már nem hallottam a hangját, csak a szív dobogását, aztán megjelent a csend.

És a csend, kezdetben jó, de ahogy növekszik a súlya, úgy egyre inkább ropognak az elme tartópillérei, és fohászkodik a lélek valami jelért, halk parancsra várva, amely megszünteti ezt a sehova se tartónak tűnő elmeállapotot. Ilyenkor az „intellektuska” nyűglődik, hisz nincs munkája. Feladata egyenlő a nullával. Minél tapasztaltabb a lélek és a tisztatudat kapcsolata, annál nagyobb élmény a megtapasztalt nyugalom. EEG vel mérve ezred szekundumok, de belső észlelés másról tanúskodik. „Szerencsére” az intellektus kellő képen megijedt ettől a számára idegen állapottól, és hülyeségekkel stimulálta az agyam. Ijedtemben ki is nyitottam a szemem. Már mondtam volna is a kérdésem: „Hát ez meg mivolt?” De az öreg megelőzött.

Éreztél valami nyugalmat? Könnyű volt? Néztem rá mint bamba akármi, ő pedig mosolygott. – Látod?: ennyi az egész. Minél könnyedébben veszed annál több időt tölthetsz el a megnyilvánult és a meg nem nyilvánult határán úgy, hogy közben vagy. Vagyabbúl vagy mint eddig. Ha megengeded magadnak, hogy mind az a végtelen lehetőség kibontakozzon benned ami át, meg átszövi az összes létezőt. Akkor lesz meg az igazi önbizalmad, amely hatalomvágy nélküli, tehát szabaddá tevő. És ezzel otthagyott engem, és persze a többieket is, és csatlakozott a buddhista főpaphoz, akivel elsétáltak a sötét erdő felé. A Többiek elmentek billiárdozni. Tanácstalanul őgyelegtem a fényforrások között. Képtelen voltam helyre tenni az elmúlt nap eseményeit. A konyhában mécsesek billegő fényhomályában ültek heten, vagy nyolcan. A Véresben is legalább hatan játszottak és dumáltak, de a lugasban nem tudom hányan kavarták a spirituális maszlagot. A teázóban ketten égették a füstölőt és meditáltak. Az erdőbe nem mehettem, mert még azt hiszik hogy utánuk megyek, meg amúgy sem mertem volna menni, hisz Didi ott van valahol. Nem mertem leülni, elég volt ma a két csendből, meg abból a furcsa érzésből ami ilyenkor a hatalmába próbál keríteni. Őszintébben, kerít is.

Csak az öreg mondata tért vissza rögeszmésen: „ha lemondasz a hatalom vágyról, akkor leszel szabad” . El eddig úgy gondoltam, hogy a hatalom teremti meg a szabadságot, mivel azt teszek, amit akarok. Most nincs pozícióm, és a helyzetem?: senki nem tisztel, és nem vesznek komolyan! Rám legyintenek, mint egy jelentéktelen mitugrászra, nevet adnak, és vigyorognak, közben az öreg foglalkozik is velem, meg nem is. Szóval akkor még nem értettem semmit.

Most se nagyon. Gondoltam arra, hogy reggelre elsomfordálok. Összecsomagolok, és a Főpappal megbeszélem, hogy úgy is Pestre megy, hát dobjon haza engem. Gondolat és tett, és a kitömött hátizsákomat a fehér Mercedes ajtajának támasztva vártam a „fő buddhistát” és az öreget. Kezdtem megkönnyebbülni okos döntésem hatására. A megkönnyebbülés túl jól sikerült. Hátamat a kocsinak támasztva, kényelmes pozícióban a hátizsákomon „csücsikélve” rágyújtottam. Elégedettség, édes, mámorító elégedettség át ölelt és futtatta, kergettette egyik gondolatot a másikkal. Így tényleg könnyű volt felismerni ennek a csapatnak a spirituális vakvágányait. Még nem szekta, de hogy zavarosak az biztos. Tehát, semmi dolgom velük.

Csak kuncogtam magamban „ túl téren és időn, néma szívdobbanás” mi az hogy a „tér együtt tágul, sőt gyorsabban tágul mint az ősrobbanás? És mi az, hogy ott vagyok, és itt vagyok? Ezek merő képzelgések. Szóval addig, addig ipiapacsoztam gondolataimmal, míg el nem szakadt a film. Se kép se hang.

Az erdő sötétsége jó. Az ember gyermeke bele tud bújni, el tud rejtőzni, az esti erdő mélyfekete köntösébe. Kellő türelemmel a szem alkalmazkodik, és a látása átváltozik a helyes sejtés és észlelés.

Elterjedt a hír, hogy az erdőben él egy pali, akit elég sokan felkeresnek, és aztán elégedetten távoznak. – Apám, ez a pali mindent tud rólad, mondták, és az arcukon a döbbenet elég erős nyomot hagyott. Viszont ha beszélgettünk, akkor nem nagyon vettem észre, hogy bármi komolyat tudna rólam. Egy: mert mindenki tisztel engem. Kettő: tudják, hogy bár kit eltudok intézni, hisz olyan embereket ismerek, akik valakik. Ami viszont a leg fontosabb, engem nem lehet kinevetni, ő pedig mindig kinevet.